Karma

- Hopi! – kiáltok kifulladva, mert ez a pár tíz méter futás pont pár tíz méterrel volt több, mint amennyit az én testem kibír. Hoseok felvont szemöldökkel fordul hátra, s hiába fürkészem arcát, semmi érzelmet nem vagyok képes leolvasni róla. Csak annyit, hogy angyalian szép. Minden esetre hatalmas vigyor ül ki az én arcomra, s megpróbálva egy pillanatra minden gondomat elfeledni, így szólok: – Hoseok, én is szeretlek téged!

Némán állunk, egymással szemben, egymást fürkészve. Arcomon még mindig ragyog a bugyuta vigyorom, amitől Hopi ajkai is megkönnyebbült mosolyra húzódnak. Határozott léptekkel indul meg felém, ahogyan negyed órával ezelőtt is; megáll előttem, karjaival szorosan átölel engem, majd fülembe kedves gondolatokat kezd suttogni:

- Olyan vagy ebben a pulcsiban, mint egy kis maci – kuncogja. Ahogy szavai elérnek a tudatomig, szívem dobogásának ritmusa oly' heves kalapálásba megy át, hogy már-már mellkasomat átszakítva próbál közelebb kerülni Hoseokéhoz. Ekkor még azt hiszem, eszemnél vagyok, ám ahogy Hoseok szép lassan eltol magától, közelebb hajol hozzám, s puha ajkait enyéimnek nyomja, teljesen átadom magam az érzelmeimnek.

Eleinte csak óvatosan becézget, később egyre céltudatosabban próbálkozik, míg végül szabad utat engedek neki, hogy érzékszerveink könnyed táncot járhassanak. Lábaim beleremegnek az érzésbe, és pillangók röpködnek a gyomromban, de szerencsémre Hoseok észreveszi, hogy a végtagjaim kezdik beadni a kulcsot, így erősen tartva engem szakítja meg csókunkat. Levegő után kapkodok, és csak ekkor tűnik fel igazán, hogy milyen rettentő hideg is van idekinn. Már épp javasolni akarnám, hogy esetleg visszamehetnénk az apartmanba, amikor is egy hatalmas csattanást hallok, valamint egy idegesen trappoló idegent, kinek zajai egyre csak közelebbinek tűnnek...

- Én komolyan mondom nektek, hogy nem, ismétlem, NEM hiszem el ezt az embert! Ekkora tapintatlan parasztot, mint ő, a világ nem hordott még a hátán! – torpan meg mellettünk Subin, kinek jelenléte általában feldobja a kedvem, ám mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt...

- Mit csinált már az a nyomorult? – sóhajt unottan Hoseok, s megszakítva ölelésünket Bin felé fordul. Arcán látszik, igazán nincs ínyére a dolog, hogy épp most kell a két idősebb érthetetlen kapcsolatának hibáit elegyengetni, azonban mint mindig, most is lelkiismerettel teszi ezt.

- Csak próbáltam vele beszélni, hogy legalább Haneullel ne legyen már ekkora segg, de annyira érzéketlen volt most is, hogy nem bírtam tovább – túr hajába idegesen barátnőm, s kétségbeesett tekintetét látva a szívem megszakad. Tudom, érzem, hogy borzasztóan szeretheti Yoongit, ha ennyi időn keresztül képes volt rá várni, s hiába kibírhatatlansága, mégis teljes valójában elfogadja a fiút. – Beülünk valahova egy kávéra? Dobok egy üzenetet Namnak, hogy elmegyek, de most muszáj lenne kibeszélni magamból ezt az egészet. – Mi meg természetesen rábólintunk. Én még gyorsan felszaladok az immáron üres lakásba, hogy valami utcára hordhatót is magamra kapjak, aztán nekivágunk a városnak, egy jó helyet keresve.

Említettem már, hogy sosem volt még barátom? Ez az első alkalom, hogy egy ellenkező neművel ilyen közel kerülök. Nem nagyon tudom rendezni a gondolataimat, a szívem a szokottnál jóval agresszívebben zakatol, az agyam pedig sürgősen próbál lebeszélni erről az egészről. Esküdni mernék, hogy még a lelkiismeretem is nyomaszt, ám a mellettem folyamatosan beszélő Bin nem hagyja, hogy rájöjjek ennek okára. Igyekszem rá koncentrálni, ám figyelmemet mégis a lány másik oldalán lévő Hoseok köti le. Olyan mértékű figyelemmel kíséri végig a lány mondani valóját, hogy egy pillanatra mintha még a féltékenység ízét is megtapasztalnám – de eme képzetet egy másodperc alatt el is hessegetem a fejemből.

(c) Sensible K

Szinte fel sem tűnik, hogy már fedett helyiségben vagyunk, egyedül a különböző kávék émelyítő illata az, amire felkapom a fejemet. Egy sarokban lévő boxban fogallunk helyet, ahol Bin ül egyedül velem szemben. Fel sem fogom, hogy Hoseok mellettem van, és közelsége is olyan megfoghatatlannak tűnik számomra. Teljesen bódult állapotban vagyok, az agyam kikapcsol, és valahogy még az idő is lelassul körülöttem. Nem blokkolok le, sőt, még a nekem szánt kérdésekre is értelmes válaszokat adok, ám a hangom olyan idegennek hangzik, mintha nem is én ejtettem volna ki ezeket a szavakat a számon. Furcsa.

***

Hosszú órák s minimum két kávé műve, hogy ismét egy kiegyensúlyozott és mosolygós Subinnel találom szembe magam. Hoseok olyan szinten képes volt lenyugtatni őt, hogy esküdni mernék, igazából csak kicserélte a lányt egy másikra – amíg én bambulásztam. Kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy nem igazán tudtam hozzájárulni a sikerhez – ami nyílván Bin boldogságát jelenti –, de már annak is örülök, hogy sikerült elérnünk ezt. Sokkal oldottabb a hangulat visszafelé; Subin hálás köszönöttel búcsúzik tőlünk, s ahogy lelép Namjoonékkal váltani pár szót – akik engedékeny módon hagyták, hogy Bin spontán szünetre menjen –, ezáltal ismét kettesben maradok Hoseokkal. Ez sem marad sokáig, mert legnagyobb bánatunkra Hopinak mennie kell – üzleti dolog –, így én egy keserédes mosoly kíséretében battyogok fel a lakásunk biztonságot nyújtó falai közé. Egy teknőst megszégyenítő lassúsággal vánszorgok ki a konyhába egy üveg vízért, majd visszaslattyogva a nappaliba ledobom magam a kanapéra. A tévé hatalmas, sötét képernyőjéből csak úgy árad, hogy be akarja kapcsoltatni magát – de mind hiába. Ahogyan szép lassan felfogom a történteket, az agyam őrűlt tempóba kapcsol, és egyszerűen nem akar leállni. És ekkor eszembe jut az, ami eddig is zavart: Bobby.

Ha egy videóklipben lennék, most valószínűleg felcsendülne CL Mental Breakdownja, legalább is az állapotomat eltekintve. Teljesen kiment a fejemből a ma hajnalban tárgyaltak Jiwonnal, s ahogy újra elgondolom a jelenetet, hirtelen undorodni kezdem saját magamtól. Hoseok bizonyára tényleg nem tehetett arról, hogy az a csajszi ráakaszkodott, én viszont elkövettem életem legnagyobb hülyeségét. Muszáj beszélnem Bobbyval – fordul meg bennem, s még mielőtt végleg elhatároznám magam, a testem már magától mozdul is.

Szinte rohanok annak a bizonyos épületnek az ajtaja elé; amint megpillantom az iKONIC feliratot, tudom, hogy itt az ideje rendbetenni a dolgokat Jiwonékkal, s lezárni ezt az ergész marhaságot, amit itt összehordtam. Hirtelen csap meg a meleg, ahogyan belépek az ismerős helyiségbe, s most a nőcsábász Hanbin helyett egy másik csajozógéppel találom szemben magam. Jaj…

- Szervusz kislány – stíröl végig feltűnően, mire villámokat szóró pillantásommal ajándékozom meg. – Mi szél hozott erre, főképp így nyitás előtt négy órával? – csekkolta le stílusosan órájának számlapját. Azon se csodálkoznék, ha nem lenne benne elem…

- Kim Jiwont keresném… Itt van? – igyekszem magamra erőltetni a lehető leghatározottabb hangomat, bár még így is úgy érzem, hogy meg-megremegett egy picit.

- Bobby pajtást keresed? Mert ő sajnos nincs itt. Viszont itt vagyok én helyette! – kacsint rám, egy huncut mosoly kíséretében. – Goo Junhoe, alias June, állok rendelkezésedre – hajol meg előttem színpadiasan, mire akaratlanul is elmosolyodom egy picit. Van egy olyan érzésem, hogy csak viccel, és semmi rossz szándék sincs benne. Bár jobb az elővigyázatosság!

- Ki a fene használja manapság azt a szót, hogy „pajtás”? – jön elő a semmiből egy viszonylag alacsony srác, kinek haja csak egy két árnyalattal volt sötétebb, mint majd’ platinaszőke barátjának, „Junenek”. Amíg Junet szokatlanul telt ajkai és mindig lelkesen csillogó szemei, addig a másikat jobb orcáján lévő jellegzetes anyajegye különbözteti meg a többiektől. – Egyébként szia, én Kim Jinhwan vagyok! Nyugodtan szólj nekem, ha ez a lökött idegesít, majd én lerendezem – dob felém egy laza mosolyt, majd olyan hirtelenséggel, ahogyan előbukkant, úgy is tűnik el a helyiség egyik sötétebb zugában. Mondtam már, hogy itt mindig félhomály van?

June előszeretettel próbálszórakoztatni engem, amíg Bobbyra várunk. Mindenféle „kínos” sztorikat mesél Jinhwanról – nyílván amiért lököttnek nevezte –, valamint az én kilétemről érdeklődik, valamint a kapcsolatomról Jiwonnal. Ezt nem igazán akarnám részletezni, szóval nagy szerencsém – vagy mégsem? –, hogy témánk tárgya épp ekkor toppan be.

- Csá Bobby! Nézd csak, a hölgy hozzád érkezett! – mutat rám June, majd egy „bátorító kacsintással” magunkra hagy a kíváncsi Jiwonnal. Te jó ég, mire vállalkoztam…

- Szia Haneul! Kialudtad magad? – kezdi Jiwon, egy teljesen semleges témát dobva fel, amivel mégis a nemrég történtekre utal. Milyen cseles…

- Nem valami jól. Beszélnünk kellene… – hajtom le zavartan a fejemet. Nem igazán tudom, hogyan is fogalmazhatnám meg mondandómat, amit hatalmast akadályt jelent a probléma megoldásában.

- Azt gondoltam, hisz még Juneval is kibírtál egy bájcsevejt, csak hogy megvárj – kuncog szórakozottan, mire az említett valami nem túl kedveset kiabál vissza a pult mögül.

- Bobby… Jiwon… Mi lenne, ha hagynánk ezt az egész „féltékennyé tevős” hülyeséget? – nevetem el magam kínomban. – Butaság volt részemről, nem akarlak titeket Hoseokkal ismét egymásnak ugrasztani, meg most már minden oké, és… – hebegek, lassacskán remegve, de Jiwon közbevág. Félve emelem rá tekintetemet, s elsötétült arckifejezését látva ereimben megfagy a vér.

- Megalkudtunk kicsi Haneul… – szólal meg mély, rekedtes hangon, amitől a hideg is kiráz. – Innentől már nem vonhatod vissza, ezt te is pontosan jól tudod – hajol hozzám közelebb, amitől én automatikusan hátrálni kezdek. Félek… – És miért nem akarod már féltékennyé tenni? Csak nem összejöttetek? – húzódott lesajnáló mosoly arcára, amitől szörnyű rossz érzésem támadt. – Oh, dehogynem… És mondd csak, le is feküdtetek azóta? – rántott váratlanul magához, amitől egy kisebb sikoly hagyta el a számat. Mosolya fokozatosan váltott át eszelős vigyorba, amitől a gyomrom is görcsbe rándult. Hoseok… – Mondd, miért van az, hogy minden lánynak ő kell? Én nem vagyok elég jó nektek? – Segítség…

Ekkor hirtelen ordítás hallatszik. Jiwon riadtan ugrik el tőlem, s fejét vesztve rohan a hang irányába. Én teljesen lefagyva állok a klub közepén, s próbálva feldolgozni a hallottakat már csak ennyire eszmélek föl:
- Halló! 119?